Még 2013. február 8-án, az átvirrasztott éjszaka után, felszállt a füst” a 2014-20-as uniós költségvetésről. A háttérben dolgozó szürke szakdiplomataként azt számoltuk, hogy hány tehervagon kellene a Magyarországnak „megszerzett” euró hazaszállításához. Arról akkor nem gondolkoztunk és nem is beszéltünk, hogy nem elég a pénzt berakni a vagonokba, de azokat a legkisebb költségekkel kellene célba juttatni. A MÁV pedig Európa talán legdrágább vasúti teherszállítója…
Kezdjük először néhány logisztikai kérdéssel, mielőtt megraknák a vonatot, nem árt tisztázni, hogy hova, mennyit és mikorra szállítanak. Ehhez hasonlóan nem árt tudni, hogy az uniós források célját, nagyságát és felhasználásának korlátait, valamint feltételeit. Ezek ismeretében lehet értékelni, hogy mennyire indokoltan „tartják vissza”, vagy sem ezeket az eszközöket.
Mire is szolgálnak az uniós források?
Azt hiszem, aki az Agrina blogot olvassa, már látja, hogy az uniós belső piacon a jogszabályi és szokásjogi keretek között kőkemény érdekérvényesítés zajlik.
a) A csatlakozásunkkor többen úgy gondolták, hogy a források alapja a „Nyugat” lelkifurdalása, egy új Marshall-segély, azért, mert 1949-ben, majd 1956-ban magunkra hagyott a Nyugat.
b) Manapság azt hallani, hogy „az uniós pénz nekünk jár” azért cserébe, mert átengedtük a piacainkat.
c) Tapasztalataim szerint a valóság sokkal kevésbé érzelmi. Lehet sajnálták, amikor 1949-ben leereszkedett a vasfüggöny, de 2004-ben, amikor a csatlakozásunkról döntöttek, már olyan emberek ültek a tárgyalóasztalnál, akik a vasfüggönyért jóval kevesebb felelősséget éreztek, mint szüleik és nagyszülőik. Őket kevésbé az érzelmeik, sokkal inkább a politikai és gazdasági érdekek vezérelték. /Lehet néhányan elfelejtették, de a támogatásokat sem kaptuk meg azonnal: circa 10 év kellett mire elértük az agrártámogatásokban a nekünk „járó” szintet./
S ma már megint mások ülnek a tagállamok és az uniós intézmények vezető pozícióiban, mint azok, akik a csatlakozásunkat jóváhagyták és őket is a saját politikai gazdasági érdekeik vezetik gondoljunk csak a kelet-európai fuvarozókat hátrányosan érintő kabotázs szabályok változására vagy, hogy eredeti témánknál maradjunk, az uniós költségvetésről szóló (MFF) megállapodásban a kohéziós és RRF források átcsoportosítása a keletiektől a déli-országok felé.
Az már a kommunikáció része, hogy a racionális, adott esetben opportunista célokat miként csomagolják. Általában politikusok személye és az adott politikai kultúra dönti el, hogy a választókat a politika mennyiben érzelmi és mennyire racionális alapon szólítja meg, de ez csak a „papír és masni”.
/Nagyon tág mozgásteret adott a politikának és a politikai kommunikációnak a folyamatosan emelkedő agrárforrások és a kohéziós pénzek mértéke. Az agráriumban korábban is voltak állami támogatások, de az összegek folyamatosan növekedése, minden évben az aktuális kormány „sikereként jelent meg”, noha erről a csatlakozási megállapodásban döntöttek. 2010-re jutottunk el arra a szintre, hogy a tagállami kiegészítéssel 100 százalékra kerültünk. Az uniós forrás soha nem látott mértékű támogatást jelentett az agrárium számára. Mindehhez pedig jó klimatikus környezet és gazdasági növekedés társult – ennek a politikai hasznát az aktuális Kormány aratta le. Az idei év agrár problémája, hogy az aszály, az ukrán háború gazdasági következményei és a támogatások körüli bizonytalanság egyszerre „köszönt be” a 10 évnyi jólétben elkényelmesedett gazdatársadalomba. A kohéziós források pedig egy, a közvélemény számára nem ismert és nem várt forrás volt. Míg az agrártámogatások az ismert „tortát növelték”, a kohézió egy „új torta” volt. Mivel éppen csak alakultak ennek a kedvezményezettjei, célcsoportjai, így szabadon tudott ezekről a pénzekről dönteni a politika. Politikai döntés volt, hogy piac- (ld. Csehország, Lengyelország) vagy támogatás orientált gazdaságot akar felépíteni a vezetés. /
A piacainkért kapjuk a forrásokat? Ha így lenne, akkor az uniós költségvetési tárgyalás a tagországok lakosságszámáról és vásárlóerejéről szólna és azt néznék, hogy azok az országok kapjanak egységnyi lakosra lebontva több támogatást, ahol a legkisebb a vásárlóerő és legmagasabb a lakosságszám – ez alapján Romániának kellene a legtöbb forrást kapnia. Azonban a gyakorlatban a költségvetési tárgyalások végjátékában már teljesen más szempontok határozzák meg a végeredményt. De talán lépjünk egyet hátra: bármilyen szabadkereskedelmi megállapodás alapja, hogy a piacaikat többé-kevésbé kölcsönösen átengedik egymásnak a szerződő partnerek. Ezért jellemzően nem jár anyagi ellenszolgáltatás, ugyanakkor egy szuverén államnak nem is kötelező olyan megállapodást aláírnia, ami nem felel meg az érdekeinknek. Nem volt kötelező az unióhoz történő csatlakozás sem. Az egy nagyon racionális, az előnyöket és hátrányokat mérlegelő, több kormányon áthúzódó döntések következménye, eredménye. Ugyanez igaz a másik oldalra is. A nettó befizető országok nem irgalmas szamaritánusként adják a forrásokat. Szeretnék, hogy abból az ő vállalataik is részesüljenek. Vegyük példának a ma már itthon is előszeretettel alkalmazott kötött segélyhiteleket. A napi sajtó csak érintőleg foglalkozik vele, pedig nagyon érdekes terület. Úgy adok forrásokat másik országnak, hogy a forrást meghatározott beruházásra kell fordítani. A beruházást csak a forrást adó ország valamely vállalatának kell elvégeznie. Ez elvileg egy win-win. Jól jár a fogadó ország, a vállalat és a hitelező ország is. Az uniós támogatási rendszerek mögött is valami hasonló megfontolás húzódik meg.
Azonban lényeges különbség, hogy:
1) ha a két legnagyobb uniós forrást – agrár és kohéziós pénzek – nézzük (az EU kiadásának hozzávetőlegesen 60 százalékát jelentik): az uniós belső piac és annak egyensúlya meghatározó cél. Legyen meg a kereslet és kínálat egyensúlya. Ehhez egyik oldalon kell a munkaerő, az infrastruktúra, a termelő és szolgáltató egységek, másik oldalon a fizetőképes fogyasztók. Az uniós források alapvető célja ezek megteremtésének az elősegítése. A kohéziós forrás nevében is benne van, hogy az uniós átlaghoz képest elmaradott régiók felzárkóztatására szolgál. Az agrárforrások az élelmiszerellátás biztosítása mellett, a termelők megfelelő életszínvonalát, a fogyasztók számára a megfelelő minőségű és árú élelmiszerekhez való hozzájutást támogatja. Mind a két alap elvileg az uniós belső piac egyensúlyát, a versenyfeltételek közti különbségek csökkentését szolgálja.
Csak „halkan írom”: ha valaki kicsit is belegondol ezen források elvi alapjai erősen konzervatív baloldali politikai szemléleten alapulnak: zárkóztassuk fel az elmaradottakat, stabilizáljuk a piacokat, az újraelosztás során segítsük a gyengébbeket, adott esetben avatkozzunk be a piac működésébe. Persze erről nem szoktak feltétlenül beszélni, mivel az uniós intézményrendszer integráns részeivé váltak és hát a politika arról beszél, ami az érdekeivel összhangban áll.
2) szemben más segélyekkel és támogatásokkal itt nincs jogi kötelezettség arra, hogy adott „nyugati” vállalat végezze el a fejlesztéseket. Természetesen, ha ő nyújtja a legjobb ajánlatot, akkor ő viszi az megbízást. Az első időszakban ez volt a gyakoribb, azután ez idővel jelentősen megváltozott. Talán még emlékszünk a régi viccre:
Három ügynök, egy amerikai, egy német és egy magyar egyszerre látogat meg egy múzeumot. Közben észreveszik, hogy a hátsó kerítés javításra szorul, hát mind a hárman felajánlják, hogy megszervezik a munkálatokat a múzeumnak. Az amerikai megméri centivel a kerítést, felír néhány adatot, hosszan számolgat, majd kiböki:
– Azt hiszem, 90.000 forintért meg tudnám csinálni. Az anyagköltség 40.000, 40.000 a munkások bére, s 10.000 lesz az én hasznom.
A német szintén méricskél, számolgat, aztán:
-Szerintem ki lehet hozni 70.000-ből is. 30.000 az anyag, 30.000 a melósok, és 10.000 nekem.
A magyar odanéz zsebre tett kézzel, és méregetés nélkül foghegyről odaveti:
– 270.000 forint.
A múzeumigazgató teljesen elhűlve:
– Hogy jön elő ekkora összeggel, amikor meg se nézte rendesen, hogy mit kell csinálni, mint a többiek!!!
– Roppant egyszerű. 100.000 magának, 100.000 nekem, és a munkával megbízzuk a németet.
– Tied a munka!”
A csatlakozásunkkor még messze nem állt készen az iparunk, a mezőgazdaságunk, hogy hazai cégekkel valósítsuk meg a programokban meghatározott célokat. Ráadásul még újak és „naivok” voltunk a pályán, akik maximálisan meg akartak felelni, adott esetben túl is teljesítették a feltételeket. Nem véletlen, hogy a tendereket a referenciákkal rendelkező nyugati vállalatok vitték el. Lehetett volna másként? Talán igen, de valahol ez is a tanulás része volt. Ennek is az eredménye, hogy amikor már rutint szerzett a magyar politikai vezetés, akkor mesterségesen igyekezett/szik felépíteni a magyar nagyvállalkozói réteget. A folyamat része, hogy a nagyvállalati tudás, tapasztalat, HR megszerzése és kialakítása időigényes. /Különösen sok időt vesz igénybe, ha a management kiválasztásakor először a megbízhatóságot, utána a magyar állampolgárságot, és csak azt követően a nézzük szaktudást, de ennek elemzése megint messzire vezetne…/
Összességében megállapíthatjuk, hogy a támogatások és források egy alku eredményei. Egy olyan alkué, amelyet az uniós költségvetési keretről szóló vita során tárgyalnak ki. A kérdés, hogyha kitárgyaltuk, „megszereztük” a forrást akkor az automatikusan jár nekünk?
Technokrataként azt mondanám, nem, mert meg kell még felelni az ágazati és szakmai szabályozásnak is, valamint jóvá kell hagynia a programokat a Bizottságnak és adott esetben a Tanácsnak (RRF, kohézió). Azonban hozzátenném, hogy a gyakorlat eddig az volt, hogy egy hosszú vitát követően, de sikerült megállapodni. Ha a politikai környezetet nézzük most a vita várhatóan sokkal hosszabb és nehezebb lesz, mert az EU és intézményei, az EP, a Bizottság és a Tanács egyaránt szigorúbban áll a magyar (és lengyel) programokhoz (lásd korábbi cikkek).
i) Egyfelől most már nem elég „papíron” teljesíteni a feltételeket (lásd.: Lengyelország RRF források).
ii) Másrészt a politikai légkör és környezet nagyot változott az előző évekhez képest.
iii) Ehhez képest bár a kormány mindent koncentrál, az EU-val kapcsolatban hiányzik az koordináció.
/Példa: már meg volt az időpont, hogy a Bizottság elnöke Magyarországra látogat, hogy jóváhagyja a magyar RRF-et, de másfél héttel előtte bedobta a Kormány az ominózus gender jogszabályt. A júliusban a tárgyalásokért felelős miniszter bejelenti, hogy nem lesz azonnali jogalkotás, rá egy hétre két nap alatt elfogadják a KATA változtatását, mely adóéven belül többszázezer embert érint. Ígérjük a szakmaiságot, erre leváltják az uniós klímacélok teljesítéséhez nehezen megkerülhető OMSZ vezetőit. Az már csak hab a tortán, hogy a klímapolitika „régi barátunkhoz”, Frans Timmermanshoz tartozik. Nem azt akarom mondani, hogy az OMSZ vezetői miatt nem lesz forrás, csak az a magyar gyakorlat, hogy míg a jobb kezünket nyújtjuk a Bizottság felé, a bal kezünkkel, mint „kokainfüggő, gazembereket” el is lökjük őket magunktól./