1. rész – Az uniós tükör
Az ember bemegy a kocsmába, ahol a megszokott kör kártyázik. A kocsmáros osztja a lapokat és többen kommentálják a partit. Udvariasan jelzi, új fiú, de beszállna. Hosszan végigmérik. Emberünk kicsit megilletődve elmondja, hogy milyen régóta várt arra, hogy itt lehessen. Dünnyögnek valamit. Aztán a kocsmáros szól, hogy a családja a faluból való. Rendes arcnak tűnik. Leülhet. Ahogy telnek a hetek, hónapok kezdi megismerni a társaságot és elkezdi osztani az észt. Egyre többször beszól egyiknek, hogy erős, de mamlasz, a másiknak, hogy gazdag, de sötét, mint az éjszaka, a harmadikat azzal húzza, hogy még a felesége is elhagyta. Amikor azok összevonják a szemöldöküket, akkor a faluban arról panaszkodik, hogy mennyire rossz sorban nőtt fel és még itt is csúnyán néznek rá. Az asztal körül álló kibiceknek gurul el először a gyógyszer és egyre hangosabban kezdik szóvá tenni az emberünk viselkedését. Elküldi hát őket melegebb éghajlatra. A kocsmáros rászól, a kibicek a fő vásárlói, szóval vegyen vissza. Emberünk azonban csak egyre hangosabban és durvábban szól be mindenkinek és továbbra is elvárja, hogy fizessék a sörét is, mert neki az jár. Időközben rájöttek, hogy ismerték anyját, apját és tudják, hogy rendesek a gyerekei, szóval kicsit dohognak, de benyelik. Aztán a szomszéd falu lakói megverik a társaság rokonait és emberünk meg védi a szomszéd falut, hogy nem úgy volt az egészen. Ekkor szólnak a kocsmárosnak és emberünket beteszik a sarokba.
Mint minden példa ez is egy kicsit sántít, de tapasztalatom szerint valahogy így látszunk Brüsszelben. Lehet hogy mi magunkat „félelem és gáncs nélküli lovagként” látjuk, de van hogy nem ennek látszunk.. Ahogy itthon, úgy a határainkon túl is kényelmesebb mindent fehérben vagy feketében látni, de a valóság sokkal színesebb és összetettebb annál, mint ahogy azt be akarják mutatni nekünk.
Persze egyszerűbb és kényelmesebb szidni valamit, ami messze van, amit nem ismerünk és néma. Ugyanakkor, ha egy ország gazdasága ennyire nyitott, mint a mienk, akkor nem zárkózhat be. Nem lehet teljesen süket a szövetségesei véleményére. Az exportunk több mint 70 százaléka az Európai Unióba irányul, a legnagyobb befektetők az EU-ból jönnek Magyarországra és mint látható a gazdaságfejlesztési források jelentős része az Unióból származik. Esetleg érdemes lenne megismerni ezt a híres-hírhedt intézményt és tagjait. Mert szidni itthon mindenhol szidják az EU-t, de dicsérni ki szokta? Ha ennyire rossz miért vagyunk benne, ha meg nem, akkor miért ez a kép él bennünk róla?
Már több mint 20 éve foglalkozom uniós ügyekkel. Az uniós csatlakozás előkészítésében, jogharmonizációban, intézmények létrehozásában is részt vettem és azóta is ezzel foglalkozom. Sok nézőpontból láttam, tapasztaltam az EU jó és rossz oldalát. Az gondolom, hogy a történelem megtanította Európát arra, hogy segít a béke és félreértések tisztázásában, ha az egyes országok vezetői havi rendszerességgel találkoznak egymással. És az sem feltétlen baj, hogy a liftben és az asztalnál a tagállamok vezetői egyek a 27-ből. Szerintem nem vagyok egyedül, aki azt gondolja: jó, hogy a gyerekeink, ha akarnak tanulhatnak külföldön és más tagállamok diákjai itthon. Aki élt külföldön tapasztalhatta hogy a nemzeti identitást nem más szemléletmódok, kultúrák megismerése veszélyezteti, sőt adott esetben meg is erősítheti a gyökereit. Ugyanakkor, ha nem vagyunk legalább olyan nyitottak mások kultúráira, akkor a nyitott gazdaságunkban egy összeszerelő üzem maradunk, ahonnan csak puffogunk a minket körülvevő világra. Az EU és a tagállamok biztosította keretek ezt a lehetőséget teremtik meg. Ugyanakkor rajtunk áll, hogy miként élünk vele. Tény, hogy van sok idegesítő, fárasztó, értelmetlen, lassú intézkedés és lépés az EU részéről. Azonban ezekben minden tagállam részt vesz. Mint egy választás esetében. Azért, mert nem a jelöltem nyert, attól még elfogadom a többség akaratát. Szeretnék nyíltan, szakmai alapon beszélni az EU-ról. Szeretném elérni, hogy ne attól függjön a nemzeti identitásunk, hogy mennyire szidjuk az EU-t, amihez mi akartunk csatlakozni, és ahova a magyarok többsége tartozni szeretne.
Tudomásul kell vegyük, hogy az EU nem arról szól, hogy mindenki a mi kedvünket keresi. Az EU az érdekérvényesítés és a kompromisszumok „játszótere”, ahol minden ország versenyez egymással, szövetségeket köt és mond fel. Kicsit olyan, mint egy nagy társasjáték, azzal a kivétellel, hogy az eredményekkel a vállalatok és fogyasztók rövidebb, hosszabb időn belül szembesülnek. S ha készek vagyunk megismerni a játékosokat a motivációikkal, az írott és íratlan játékszabályokat, akkor egy alapvetően logikus, átlátható rendszert fogunk kapni.
A következő cikksorozatban kísérletet teszek arra, hogy azoknak mutassam be ezt a rendszert, akik: i) nem feltétlen az uniós ügyekkel kelnek és fekszenek, ii) kevés idejük van elmélyedni a szakmai rejtelmekben, iii) de már érzik, meg kellene érteniük, hogy miért is folynak olyan eljárások Magyarországgal szemben, amik miatt akár legvégső esetben elveszíthetnénk valamennyi uniós forrásunkat és a szavazati jogunkat. Miért vagyunk az EU fekete bárányai vagy meg nem értett zsenijei? Ahhoz, hogy mindezt megfejtsük végig kellene venni valamennyi uniós intézményt, azok motivációit és a jelen kérdésben releváns mozgásterüket. Ez lehet, hogy elsőre ijesztően száraznak és hosszúnak tűnik, de remélem a valóságban inkább gondolatébresztő lesz.
A második részben magával Magyarországgal, a tagságunkkal, annak előnyeivel és hátrányaival fogok foglalkozni, feltéve a kérdést: mit adtak nekünk a rómaiak?
Nyitókép: Carl Schorn (1803-1850): Kártyajáték egy kocsmában