II. rész – Klub és klubtagság vagy kicsit másként mit is adtak nekünk a rómaiak?
Tisztázzuk: senkit sem kényszerítenek arra, hogy az EU tagja legyen. Magyarország a rendszerváltást követően saját elhatározásból döntött arról, hogy szeretne csatlakozni az Európai Közösségekhez. Napjainkban állandóan az EU támogatásokról beszélnek, mint a csatlakozás pozitív eredménye, ugyanakkor amikor csatlakoztunk legalább ezzel azonos súllyal esett a latba:
- a nyugati befektetések várható növekedése;
- a határok átjárhatósága, ezáltal a határon túli magyarokkal a kapcsolatok erősödése;
- az uniós belső piachoz történő szabad és korlátlan hozzáférés;
- a biztonság és védelem erősítése – elsősorban éppen az oroszokkal szemben (a biztonságpolitikára ugyan nem terjedt ki az EK ekkor, de többen úgy látták, hogy biztosabban lehet számítani a NATO segítségére is, ha a NATO tagállamaival szorosan összefonódó gazdasági kapcsolatokat alakítunk ki);
- a gazdasági és pénzügyi stabilitás erősítése.
Ha mérleget vonunk a fenti szempontok teljesüléséről, akkor azt kell mondjuk, hogy ezek a várakozásaink jórészt teljesültek. Amikor a magyar csatlakozás a küszöbön állt mindenki tudta, hogy nem lesz egyszerű, de azt is tudtuk, hogy a csatlakozás összességében előnyös lesz a magyar gazdaság, politika és az állampolgárok számára. Ha valaki komolyan gondolja, hogy Magyarország számára kizárólag az uniós források miatt éri meg az uniós tagság, akkor alapjaiban érti félre a magyar tagság lényegét. És ezzel már választ is adunk arra, hogy a források részbeni vagy végső esetben teljes felfüggesztése nem jelentene feltétlenül Huxitot. A kardcsörtetés közepette ezzel a ténnyel valamennyi fél tisztában van.
A csatlakozáskor a tagjelöltek számára is fontos szempont volt, hogy az EU és intézményei a tagállamoktól kapott felhatalmazásuk keretein belül működnek. Az uniós intézmények addig mehetnek el, ameddig a felhatalmazásuk tart. Ebből következően, ha valamire nincs jogosítványuk (pl.: kisebbségek kérdése, tagállamok választásainak véleményezése), akkor hiába várunk tőlük lépéseket. Az egy másik kérdés, hogy a felhatalmazásaikat, „jogosítványaikat” az egyes intézmények igyekeznek maximálisan kihasználni, diplomatikusan szólva a rugalmasan értelmezni azokat. Féknek ilyenkor ott vannak a tagállamok, akik a felhatalmazást adták, valamint az Európai Bíróság, hogy gátat szabjon a jogosítványok túlzottan szabad értelmezésének. Lehet vitatkozni, hogy mennyire valósul meg a kontroll, de éppen a konfliktusok és azokat lezáró kompromisszumok mutatják, hogy ezek a fékek néha lassabban, kicsit csikorogva, de működnek. Ezt érdemes szem előtt tartani amikor arról beszélünk, hogy miben és meddig megy el a Bizottság Lengyelországgal vagy éppen hazánkkal szemben.
Az EU-ra többféleképpen lehet tekinteni, de az alapja a gazdasági együttműködés, ahol minden szereplő szeretné a saját gazdaságát, piaci szereplőit, állampolgárait, avagy szavazóit egyre jobb helyzetbe hozni. A tagállamok kormányai döntik el, hogy milyen stratégiát választanak. A döntéseiket leginkább meghatározza: az adott ország gazdaságának fejlettsége és szerkezete, a hagyományaik (skandinávok versus déliek), a szakember állományuk (pl.: német köztisztviselők kiválasztása, előmenetele), a politikai vezetésük. Azok az országok, akik minimális ráfordítás mellett a támogatások maximalizálását tűzték ki célul és erre építették fel a gazdaságukat kényelmes, de függő helyzetbe hozták magukat. A döntéseik ezt követően arról szólnak, hogy az uniós források 7 évente változó feltételeihez hogyan tudják adaptálni a gazdaságukat. Ugyanakkor mindaddig, amíg ezektől a forrásoktól függ jórészt a gazdasági növekedésünk és piaci megítélésünk, addig nem árt bizonyos figyelmet fordítanunk azokra, akik a forrásokat adják. Az igazsághoz tartozik az is, hogy nehéz mértékletességet mutatni akkor, amikor az éhes emberek beszabadulnak a „12 csillagos klub svédasztalához”. Minden országnak idő kellett, hogy ehhez az új környezethez adaptálódjon és ez igaz a korábbi nyugati, a déli és a keleti bővítésekre is.
Az EU gazdasági együttműködésének alapja az azonos értékrend. Ez utóbbit napjainkban szeretik elfelejteni. Aki a piacról él, tudja mennyire fontos a bizalom. Nem mindegy, hogy a cégen belül valakinek nagyobb fizetést adunk vagy miután kölcsönösen átvilágítottuk egymást bevonjuk a tulajdonosok közé. Ezt a bizalmat az EU-ban azok a demokratikus értékek, intézmények jelentik, amelyekben, mint minimumban megegyeztek az alapításkor és a bővítéskor az unió tagjai. Ennek megfelelően nagyon alapos és hosszú a csatlakozási folyamat, több parlamenti ciklus és kormány alatt zajlik. Ezt lehet egyszerűen a brüsszeli bürokráciára is fogni, de valahol elősegíti, hogy a „klub” tagjai megismerjék a csatlakozókat és az utóbbiak a „klub” szabályait. Emellett lehetőséget ad arra, hogy a felek bármikor elálljanak a szándékuktól (pl.: Norvégia, Izland) vagy éppen lelassíthatják rövidebb-hosszabb (pl.: Törökország) időre a csatlakozás folyamatát.
A „klubba” történő belépésnek az elvi/sarkalatos feltételei is voltak/vannak ezek az úgynevezett koppenhágai kritériumok:
- a demokráciát, a jogállam és az emberi jogok érvényesülését garantáló intézmények stabilitása, a kisebbségi jogok tiszteletben tartása és védelme;
- működő piacgazdaság és képesség az Unión belüli versenyviszonyokkal és piaci erőkkel való megbirkózásra;
- a tagsággal járó kötelezettségek teljesítésére, és ennek részeként az uniós jogot képező szabályok, standardok és szakpolitikák (a közösségi vívmányok) hatékony végrehajtására való képesség, valamint a politikai, gazdasági és monetáris unió célkitűzéseinek vállalása.
A kritériumokat a csatlakozáskor teljesíteni kellett, de utána hosszú ideig nem vizsgálták azok teljesülését. Azt feltételezték, hogy aki egyszer csatlakozik a klubhoz utána a gazdasági kapcsolatok folyamatos erősödése bebetonozza a demokratikus értékeket és intézményeket. Tévedtek. Két éve a jogállamiság helyzetéről minden egyes tagállamról országjelentés készült. Emellett legfrissebb elemként – a Szerződés 7. cikke mellé, melyet „nukleáris opciónak szoktak” nevesíteni – egy egyszerűbben érvényesíthető eljárást is bevezettek az ún. jogállamisági feltételrendszerről szóló rendelettel. Míg az előbbi (7. cikk) alapján egy tagországnak megvonható a szavazati joga, de ezzel valamennyi többi tagállamnak egyet kell értenie, az utóbbi alapján „csak” bármely uniós forrás megvonható részben vagy egészben és ehhez elég a tagállamok többségének támogatása. Mondanom sem kell, hogy az utóbbi eszköz reális veszélyt jelent a renitens országok számára, mivel a tagállamok többségének támogatását könnyebben létre lehet hozni, mint az egyhangúságot. Nem beszélve arról, hogy a pénzpiacok és a gazdasági szereplők számára is sokkal inkább kézzelfogható a támogatások megvonásának a lehetősége, mint az uniós jogalkotásban a szavazati jog elvesztése.
Az, hogy az intézménnyel kapcsolatban a Bizottság mennyiben szakmai és mennyiben politikai alapon mérlegel az alapvetően hozzáállás kérdése. Azok, akik politikai szemüvegen át látnak és ítélnek meg bármilyen kérdést egyértelműen ebben a kontextusban is véleményezik az Bizottság lépéseit. Mások, akik mélyen hisznek a demokratikus és jogállami elvekben, akik számára a jogállamiság olyan a jogban, mint a szorzótábla a matematikában, azok számára a Bizottság szakmai szempontok alapján jár el. Az igazság valószínű valahol a kettő között van. A Bizottság kezdetektől az uniós költségvetés őre. Felel azért, hogy az uniós forrásokat megfelelően használják fel és erre a tagállamok kialakítsák a szükséges intézményrendszert. Ebből a pozíciójából adódóan levezethető a fenti jogszabály is.
A harmadik részben az EU „kormánya”, a nagy marionett játékos, az EU motorja és villámhárítója, a Bizottság következik.
Nyitókép: Római vízvezeték – ezt is adták nekünk a rómaiak.