IV. rész: az Európai Unió hangja, az Európai Parlament
Ha a Bizottsággal kapcsolatban negatív véleményeket hallunk a hazai médiában, akkor az EP kapcsán tényleg szökőévben ha egyszer hallunk legalább semleges véleményt. Hogy lehetséges ez egy olyan intézménnyel kapcsolatban ahol képviselőket a tagállamok polgárai, így a magyarok is, közvetlenül választják? Miért van az hogy az ideológiai háborúval kapcsolatos üzeneteket az uniós politikai pártokkal összefüggésében hallják azok akik erre figyelnek? Ha a válaszokhoz közelebb szeretnénk kerülni, akkor érdemes néhány, az EP-re jellemző sajátossággal tisztában lenni:
- az EP folyamatosan harcban áll azokkal a politikai erőkkel, amelyek nemzetállamokon alapuló Unióban gondolkoznak (pl. a jelenlegi magyar politikai vezetés);
- azok, aki a nemzetállamokon nyugvó Európában gondolkoznak, vagy éppen az EU bomlasztását tűzték „zászlajukra” szintén képviseltetik magukat az EP-ben és ezért felveszik a képviselői tiszteletdíjukat;
- az EP jól illusztrálja az unióban releváns politikai erőket és azok narratívájának összecsapását. Egyre inkább uniós szinten fogalmaznak meg közös narratívákat a frakciókban ülő egyes tagállami pártok számára, melyek idővel tagállami szinten is megjelennek. A politikailag azonos platformon levő, de más uniós intézményekhez tartozó döntéshozók között az EP hatékonyan tudja összehangolni érdekképviseletet.
- az EP a Tanáccsal azonos súlyú, de más motivációjú szereplője az uniós döntéshozatalnak. Őt nem a technikai finomságok és a költségvetési, gazdasági hatások érdeklik. Sokkal nagyobb figyelmet fordít a reputációjának, súlyának, megkerülhetetlenségének növelésére és a jól kommunikálható politikai üzenetekre.
Korábban a két nagy politikai párt, az Európai Néppárt (EPP) és a Szocialisták és Demokraták (S&D) egymással versengtek, de az egyeztetéseik alapján kialakított megállapodásuk határozta meg az uniós jogalkotás során az EP álláspontját. A legutóbbi választásokig az EPP nyerte sorra a választásokat és az S&D-vel szemben hatékonyan érvényesítette is az egyes javaslatok kapcsán a véleményét. Fontos volt, hogy a FIDESZ ennek a pártnak a tagja. Amennyiben ugyanis egy pártnak az adott kormánypárt tagja, akkor:
- az adott kormány számíthat rá, hogy megvédik a politikai támadásoktól, kiállnak mellette az EP-ben az Európai Bizottsággal szemben, sőt a Bizottságon belül is (!);
- az EP adott pártja egyezteti az adott tagállam képviselőivel az álláspontokat az EP-ben;
- a fontosabb bizottsági és parlamenti helyeket a nagy pártok gyakorlatilag leosztják egymás között (emiatt is érdekes lesz a 2024-es EP választás, hiszen azzal, hogy a FIDESZ nem tagja az EPP-nek, nem valószínű, hogy fajsúlyos portfoliót kap majd a következő magyar biztos);
- a párthoz tartozó tagállami miniszterek és miniszterelnökök rendszeresen egyeztetnek egymással az ülések előtt;
- adott esetben blokkolják a tagjaikkal szembeni eljárásokat, ezért először kiszorították a FIDESZ-t az EPP-ből és csak utána indult meg ténylegesen a 7. cikk szerinti és a jogállamisági feltételességi eljárás.
Jelenleg a korábbiakhoz képest sokkal színesebb a parlamenti paletta. Már nem elég a két nagy párt megegyezése az egyes uniós jogszabálytervezetekről, pozíciókról. Az EPP és a S&D 2019-ben számos mandátumot veszített. Megerősödtek a liberálisok (Renew) és a Zöldek (Greens). A szociáldemokraták ugyanakkor már az előző ciklusban erősen elmozdultak a zöldek és a liberálisok irányába. Emiatt, amikor 2019-től legalább három pártnak kell megállapodnia a többség eléréséhez, e három párt és az együttműködésük vált meghatározóvá. S hogy mit jelent ez számunkra? Korábban a hazai politikai vezetés az EU-n belüli nemzeti fordulatban bízott, ehelyett európai és tagállami szinten is szociáldemokrata, liberális, zöld váltás következett be. Pont azok a pártok és politikusok kerültek többségbe, akiket korábban a magyar vezetés ostorozott. A szociáldemokraták és a zöldek hatalomra kerülése újra előtérbe hozta a Néppárt pragmatista politikája alatt háttérbe szorított értékalapú politikát. Ez azt jelenti, hogy a külpolitikát elsősorban nem a gazdasági szempontok motiválják, hanem hogy hasonló elveket vallanak a partnerek emberi jogok, környezetvédelem vagy éppen a klíma tekintetében – lehetnek persze kivételek lásd mostani rendkívüli energetikai helyzetet. Az EU belpolitika tekintetében pedig a „klub” értékrendje, szabályai ismét meghatározókká váltak, és akik ettől eltértek (pl.: lengyelek, magyarok) még inkább reflektorfénybe kerültek. Persze lehet mondani, hogy az értékalapú politika csak a csomagolása annak, hogy a korábbi politikai ellenfeleikkel szemben fellépjenek, azonban ezt a csomagolást csak le kellett szedni a polcról, mert ezt már évtizedekkel – ha nagyon utána megyünk évszázadokkal – ezelőtt megfogalmazták. Ráadásul miközben rázúdult az évek alatt felhalmozódott „érzelem” a „renitensekre”, a magyar politikai vezetéstől a korábbi szövetségesei (EPP) eltávolodtak.
Az EP uralja a médiát, ha uniós kérdésekről van szó. Ők tudnak ugyanis a média számára emészthető, figyelemfelkeltő üzeneteket megfogalmazni. Sokat kritizálják, hogy lehet, hogy a tagjait közvetlenül választják az uniós állampolgárok, azonban:
- nem tisztázott a viszonya a tagállami parlamentek képviselőivel (ez utóbbiakat jellemzően magasabb részvétel mellett, egy élesebb kampányban választják);
- a tagállamok költségvetésével és az egyes ágazatok jövőjével felelősség nélkül játszik;
- szakmailag nem felkészült, könnyen befolyásolható.
Ugyanakkor, ha eltekintünk a választókat jellemzően hidegen hagyó fenti szempontoktól és végig gondoljuk, hogy melyik intézményt társítják a legtöbben az EU-hoz, akkor az EP és a Bizottság jelenik meg. Az EP az, amelyik beszél, nyilatkozatokat tesz, jelentéseket fogad el és hihetetlenül aktív, még úgy is, hogy a legtöbb jelentése és nyilatkozata nyom nélkül tűnik el a feledés homályában. Azonban az adott pillanatban még a Tanácshoz képest is sokkal fontosabbnak tudja eladni magát a közvélemény felé. Emiatt sem szabad lebecsülni az EP szerepét.
Az EP-ben a magyar kormányzat pozíciója eléggé meggyengült. Szemmel láthatóan kormánypárti képviselőket a meghatározó pártok elszigetelték. Az évek alatt az is kiderült, hogy a különböző országok nemzeti pártjai képtelenek egy ütőképes nemzeti, jobboldali frakciót létrehozni. Ezt a problémát az se oldaná meg, ha Olaszországban vagy más államban a nemzeti jobboldal kerülne hatalomra. A magyar kormány képviselői az EPP holdudvarában mozognak.
A magyar Kormány korábban többször beleállt a vitába az EP-vel.
Volt, hogy éppen a magyar vezetés emelt fel nagypolitikai szintre, egyébként politikailag valószínűleg a feledésbe tűnő jelentést (lásd Sargentini-jelentés), és ezzel öngólt is rúgott magának. Amíg itthon ez könnyen belefért és professzionális kommunikációval kezelték, Brüsszelben nehezen tudtak felállni belőle. Tény, hogy utólag könnyű okosnak lenni, de 7. cikk szerinti eljárás és a jogállamisági kondicionalitás részben visszavezethető erre az „öngólra” is.
Az elmúlt 12 évben a jelenleg meghatározó EP képviselőkkel rendszeresen kemény vitákba ment bele a magyar kormány, amelyekből addig tudott eredményesen vagy döntetlennel kijönni amíg mögötte állt az EPP. Nem véletlen, hogy az EPP-ből történő kilépéssel az EP-t, mint vitafórumot a Kormány már elengedte.
Emiatt arra kell készülni, hogy érdemi politikai változtatás hiányában:
- az EP vezető pártjai erősen fogják nyomni a Bizottságot, hogy határozottan lépjen fel elsősorban Magyarországgal szemben;
- az EP-ben a magyar érdekérvényesítés legfeljebb egyes ellenzéki képviselőkre korlátozódik. Az ő helyzetük azonban éppen az hazai belpolitikai teljesítményük miatt (reálisan közeljövőben nem kerülhetnek kormányzati pozícióba) korlátozott.
Nyitókép: Orbán Viktor az Európai Parlamentben a Sargentini-jelentés vitája alatt.